Szezonzáró - egy új kaland

 Nagyon rég nem írtam bejegyzést, ennek pedig több oka is van. Az egyik, hogy már majdnem az összes MOF-os buliról van bejegyzés - némelyikről nem is csak egy. Azt gondoltam, nem tudok már újat mutatni az olvasóimnak.

A másik oka pedig, hogy Damonnel az életünk jelentős változáson megy keresztül. Az eddig megszokott életünket magunk mögött hagyjuk, hogy egy kicsit távolabb kezdjünk új életet.

Na persze annyira új azért nem lesz. Bár sok minden képlékeny még, de az biztos, hogy a magyarországi BDSM közösségtől nem veszünk végső búcsút. Viszont ez a buli nem csak a klub szempontjából zár le egy szezont - szimbolikusan pont a mi életünk is úgy alakult, hogy a jelenlegi formában ez az utolsó MOF-os bulink.

Kezdésre érkeztünk, mert nagyon különleges műsorral készült a klub. Zagyvai kampós függesztős műsorát többször is láttam már - igaz, mindig nagyon távolról a sokkal nagyobb volumenű Freedom fetisheken. Ennek a lényege, hogy a modell a bőrébe szúrt kampókon lóg. Meglepett, hogy mennyi ismerősöm egyáltalán nem látta még ezt a fellépést. Megint belém hasított, hogy micsoda őskövület vagyok itt.

A mostani műsor különlegessége viszont az volt, hogy az előkészületeknek is szemtanúi lehettünk Zagyvai - a mester - kommentárjaival kísérve. Nagyon érdekes, ahogyan egy ilyen higiéniai és biztonsági szempontból veszélyes mutatványra előkészülnek! Damonnel és pár baráttal viszonylag közel helyezkedtünk a "színpadhoz", ami igazából egy nagy fólia volt a padlón, plusz rajta egy szintén körbe fóliázott székkel, amin egy szinte teljesen széttetovált úr várakozott meztelenül.

A vérrel szennyezett dolgok alapvetően veszélyes hulladéknak számítanak - örömmel konstatáltam, hogy a számomra jól ismert sárga kis doboz ott virít a dj pulton. A mester segédjével megkezdte a széken ülő modell előkészítését - bejelölte a szúrás helyeit, kesztyűt és maszkot húzott, fertőtlenített, majd szép lassan előkerültek a tűk. A modell a térdei fölé és a lapockájába kapott 2-2 darabot. A szúrás vérzéssel nem járt, a modell továbbra is faarccal tűrte a műveletet, csupán néha-néha egy lábemelés árulkodott arról, hogy mégis működnek azok a fájdalom érző receptorok.

A szúrások után jöttek a kampók a már beszúrt tűk két végére, majd azokat felkötötték egy függesztő szerkezetre. És itt lett érdekes a dolog - ugyanis a terhelést el kell oszlatni! Ehhez arra volt szükség, hogy minden kötél egyenlő hosszú legyen. A modell inputjai itt nagyon sokat számítanak. A mester hol felemelte, hol leengedte modelljét, majd amikor úgy ítélték meg, sikerült eloszlatni a terhelést, akkor szép lassan a levegőbe emelték a modellt egy csigasor segítségével.

A kívánt magasságnál megálltak, a modell pedig csukott szemmel élvezte a műsort - mintha csak egy hintaágyban pihenne egy lusta vasárnap délutánon. Üvöltött a kontraszt a modell és a dj között - előbbi mozdulatlanul, alfában hintázott, míg utóbbi épp élete kardióját tolta mögötte.

A leengedésnél lassan tovább álltunk, hogy kicsit szétnézzünk és köszöngessünk az eddig nem látott ismerősöknek. Cinkosan kacsintottunk össze a barátokkal - előző nap többen is hivatalosak voltak a szintén a klubban tartott privát partinkra. A tánctér megtelt, a masszázs ágyon pedig egy szerencsés hölgy élvezhette egy kedves barátom varázslatos kezeit. A fenekelések szokásos csattanó hangjai töltötték be a teret a zene mellett, az orvosi székben pedig elindult az este (talán) első aktusa is.

Ahogy sétáltam, időnként be-bevillant az előző este fergeteges hangulata. Damon új játékokat tesztelt és végre megvillanthattuk a high protokoll tudásunkat is. Magamban mosolyogtam, ahogy eszembe jutott, a közönség lelkesedése, amikor ki lehetett próbálni a Damon által leírt stressz pozíciókat. Egyik legszebb emlékem, ahogy 5 kis emberi perec fekszik Damon lábai előtt - mindenki a maga módján próbálta kivitelezni a nem kis hajlékonyságot igénylő pozíciót.

Én pedig végre nagyközönség előtt is bemutathattam, hogy milyen engedelmes kis sub tudok lenni. Damon szájából sorjáztak a különböző pozíciók nevei, én pedig teljes odaadással igyekeztem mindet a lehető legjobban teljesíteni.

Gondolataim tova szálltak a tegnapról, amikor fotózási kötelezettségeimnek kellett eleget tennem. Mindenféle vad kompozícióba álltunk össze pár lánnyal - egy ideig utolsó bulim lévén úgy gondoltam, itt az ideje kiélni magam. Egy darabig úgysem készülnek rólam ilyen extrém fotók.

Mire a fentiekkel végeztünk, a hely teljesen megtelt. Hosszú sorok kígyóztak a pult előtt és a vendégek nagy része számomra új arc volt. Hiába, át kell adni a fiataloknak a stafétát. 

Damont a dungeonben találtam meg egy hölgykoszorú között magyarázva. A lányok combjain az evil stick nyomai virítottak csodás kis hurkákban. Ezek másnapra nagyon lilák lesznek - gondoltam magamban mosolyogva. Előkerült egy nemrég beszerzett paskoló is - 90%-ban biztosak vagyunk benne, hogy a designer tisztában volt vele, hogy mire is lesz használva, tekintve, hogy vágódeszkának lehetetlenül keskeny volt. Két lányon is kipróbálta és a várt reakció sem maradt el - már az első suhintásoktól sikítva görnyedtek össze. Pedig Damon állítása szerint épp hogy csak megsuhintotta...

Ettől én is kedvet kaptam egy kis fájdalomhoz. Az ágyra térdepeltem, alkarjaimat letámasztottam, fejemet pedig az egyik lány ölére hajtottam. Kedvesen simogatott, én pedig rettegve vártam az első ütést. Ahogy megérkezett, úgy húztam össze magam hevesen jajgatva. Még kettőt kértem, amik között a fantom suhintások sem maradtak el. Remegve vártam Damon alatt a végső csapást, miközben ő önfeledten fojtatta a mentális kínzásom. Végül lecsapott - az utolsónál hangosat kiáltva rogytam össze. A lányok simogattak, én pedig lihegve próbáltam összeszedni magam. A fájdalom múlásával egy időben elöntő euforia azonnal feledtetett minden rossz érzést és lelkesen magyaráztam, hogy ez bizony addiktív. A paskoló teljesítette küldetését a ma estére.

Jó lett volna még maradni, de másnap nagy nap várt ránk. Az utóbbi időben pedig a legkisebb dolgok is sok energiát vesznek ki belőlem. Bár ez és az előző napi privát buli is abszolút emlékezetes marad - szomorúan tudatosult bennem, hogy talán eljárt felettem az idő. A fiatalok energiájával már nagyon nehezen tartok lépést és néha a subságommal is hadilábon állok a sok terápia és önfejlesztés miatt.

Lehet-e még alárendelt az, aki az életében igyekszik mindenben egy szinten lenni a domjával? Tudok-e még úgy lelkesedni, ahogy 9 éve? 9 év, majdnem egy évtized... kimondani is nehéz. 

És talán a blogom csendjének oka nem csak az, hogy az írásaimmal nem tudok már többet nyújtani. Talán ez egy sokkal komplexebb dolog - talán már a subságom is kifutott, már nem tudom azt nyújtani, amit kellene. Nincs bennem több, de vajon elég-e az, amilyen vagyok, amilyen lettem? Lehetek-e még izgalmas sub gyermeki lelkesedés nélkül, kicsit visszafogottabban, de érettebben?