Az üldözés

 

Forrás: google

Damon büszkén mutogatta a különleges nyílvesszőket, amiknek a végein az éles hegy helyett narancssárga, 10 cm átmérőjű puha, gumi kupakok voltak. Vesszők archery taghez, ahol az álló, élettelen cél helyett mozgó, hús-vér célok lesznek. Mi, szubmisszív lányok.

Végre használatba tudtuk venni a birtokunkat úgy, ahogyan már évek óta szerettük volna. Két dom, Damon és Medve levadássza az ártatlan, ijedt kis szubjaikat, engem és Ohit, a frissen vett vesszőkkel. Kaptunk 10 perc előnyt, mi pedig sprintelve megindultunk. Én és Damon ismertük a terepet, de a többiek nem. Ohit a kis konyhakert mögötti facsoporthoz vezettem, azonban elsőre letértünk a kijelölt játszótérről, így kis előnyt hagyva megengedték, hogy visszatérjünk. Ott már a nagy mező felé vettem az irányt, miközben a domok az íjakkal jöttek utánunk. Futottunk, ahogy bírtunk, miközben ők szép lassan lépkedtek. Nem kapkodtak. Tudták, hogy a magas fűben előbb-utóbb kifáradunk. 

És amint ez megtörtént, repültek is az első vesszők. Mindkét domnál 3-3 db vessző volt, amint ezek elfogynak, többet nem tudnak ránk lőni. Ijedten próbáltuk őket kikerülni (esetleg elkapni és hozzájuk vágni), de végül elkerülhetetlenül telibe kaptak minket és még az elszórt vesszőket is képesek voltak felszedni! Megszégyenülve kullogtunk vissza a gazdáinkkal. Természetesen egy második körre.

Egy percig sem tétováztunk, Ohival azonnal indultunk is meg. Az én fejemben már megszületett a terv, amivel átverhetem a domokat. Próbáltunk az ő fejükkel gondolkozni, ezért megindultam a kis szigetünk felé. Ezt egy csatorna veszi körbe, amiben általában víz van és egy nem túl stabil, raklapokból álló "hídon" lehet eljutni a bejárathoz, ami meredeken kúszik felfele és teljesen benőtték a szúrós bokrok. Tökéletes. Sose jönnek rá, hogy ide bújunk, mert nem sejtik majd, hogy képesek vagyunk átkelni a bokordzsungelen. Ohi pedig nagyon bátran és hősiesen követett, egyenesen a mindenhonnan belógó ágak közé. Csöndesen átmásztunk a hídon, fel az emelkedőn, át a bokrokon. Itt egy kicsit tisztább rész fogadott minket, így tovább vezettem magunkat a sziget belsejére. Ahol már nincsenek, csak a helyi állatok apró ösvényei a mindenhonnan belógó ágak között.

Itt húztuk meg magunkat a sűrű ágak között, és vártunk. Mi hatalmas zajjal jöttünk be a szigetre, így feltételeztük, a domok is így fognak. Csak egy baj volt: a szigetnek egyetlen egy bejárata van, ami egyben a kijárat is. Csöndesen guggoltunk és kuncogtunk, kergetve a szúnyog hadakat és hallgatva az erdő örök zajait. Madarak csicseregtek a fákon egy darabig, de egyszer csak síri csönd borult az erdőre. Semmi sem mozdult, csupán a szúnyogokat hallottuk. Amik egyre hangosabbak lettek, mintha egy egész raj tartott volna felénk. Nem, nem szúnyog.... egy drón! Damon bevetette a frissen szerzett kütyüt, ami folyamatosan a fejünk felett körözött. Olyan csöndben és mozdulatlanul próbáltunk lapulni, mint nyuszi a fűben. Semmi sem mozdult, miközben a drón hangos zúgással újra és újra elhúzott a fejünk felett. Ha nyílt terepen lettünk volna, azonnal kiszúr minket, de a fák között volt esélyünk.

Úgy kalkuláltam, hogy amíg halljuk, addig nincs baj. Damon nem tudja egyszerre irányítani is a drónt, és tartani az íjat. Azonban pár körözés után végleg elhallgatott. A madarak lassan újra csicseregni kezdtek, mi pedig rettegve füleltünk. Az erdőben nem csak mi mozgunk, egyéb állatok is időnként meg-megzörgetik az avart, így még félelmetesebb volt várni, hogy vajon melyik zörrenés állat, és melyik ember? Kisvártatva ágak kezdtek ropogni és ekkor már tudtuk, hogy valaki átjött. Megiramodtunk, ahogy tudunk a sok-sok ág és bokor között. Azt gondoltam, mivel a csatornában nincs víz, hátha át tudunk kelni máshol is. A fák között egy árny bontakozott ki, egy széles váll, határozott léptek és ekkor már láttam, hogy Damon cserkészett be minket. Ijedten figyelmeztettem Ohit. A csatorna másik oldalán próbáltunk menekülni, ekkor azonban Damon kilépett a fák közül és egyenesen ránk szegezte az íját.

Mint a bekerített vadak, fel-alá futkostunk a száraz mederben, mielőtt az első vesszők repültek volna. Nem kellett sok idő, engem talált el először, kiabáltam Ohinak, hogy mentse magát, de máshova nagyon nem lehetett menni, így elég rövid idő alatt mindkettőnket lelőtt.

Mint kiderült, tényleg nem számítottak rá, hogy képesek leszünk átvágni a bozóton, sikerült (egy ideig) jól átverni őket. De mivel a nyílt terepet hamar átnézték, kizárásos alapon hamar rájöttek, hogy az erdőben lehetünk.

Bent a házban előkerültek a terepmintás egyenruhák is, a nap pedig szép lassan lemenni készült. A sötétben gondoltuk sokkal nehezebb dolguk lesz, a drón sem lát, így egy utolsó körre még elszabadultunk. A domok nagy kegyesen hagytak nekünk időt, én pedig ezúttal az ellenkező irányba, a nagy mező felé vettem az irányt, aminek a közepén egy kis facsoport állt. Úgy ítéltem meg, a kis erdőben nincs túl sok hely elbújni, így a mögötte levő bokrok felé vezettem Ohit. Itt aztán leguggoltunk és csak vártunk. Az erdő tele volt száraz gallyakkal, tudtuk, ha jönnek, azt hallani fogjuk. És kisvártatva meg is reccsentek az első ágak. A gyorsan sötétedő erdőben nehezen vettük ki őket, de hallani lehetett, ahogy fel-alá járják az erdőt. Ezúttal íj már nem volt náluk, kézzel vadásztak ránk az egyenruhában.

Izgatottan vártuk, vajon feltűnik-e nekik a sok kis bokor az erdő mögött. És akkor megláttuk a szemünk sarkából a mozgást. Medve egyenesen felénk tartott. Lélegzetvisszafojtva vártuk, vajon kiszúr-e minket, de egyszerűen elsétált mellettünk. Észre sem vett. Milyen béna. 

És abban a pillanatban kiugrott elénk egy másik bokorból. Sikítva menekültünk, de nem elég gyorsan. Ohit megragadta teljesen, vele együtt pedig az én bokámat is. Kapálózva próbáltam szabadulni, de valami szorult a bokámon és Ohi csuklója is hozzám nyomódott. Medve összebilincselt minket. Nem tudtam elfutni anélkül, hogy a hozzám láncolt szegény Ohit végig ne rángassam négykézláb a földön. Megjelent Damon is, akivel Medve vidáman közölte hogy két nyuszi lapult megbújva a bokorban, elég feltűnő módon. Mint kiderült, nem voltunk halkak. És jobban jártunk volna ha lehasalunk. 

Visszarángattak minket a ház elé, ahol aztán a büntetés következett. Én még egy szökést megkíséreltem. Egy óvatlan pillanatban kiszabadultam Damon szorításából és azonnal futásnak eredtem. A távolban Ohi szurkolt, mögöttem pedig fenyegető és túlságosan gyors léptekkel közeledett Damon. A sötétben próbáltam manőverezni, kicselezni, de mint a villám, olyan volt. Féltem és felizgultam, az adrenalin száguldott az ereimben. Éreztem, hogy egyre közelít, végül nem volt menekvés,  elkapott. 

Visszavitt Ohival szembe a fához, ahol a kezeinket felkötötték egy faágra és a domok egyszerre fenekeltek minket. Damon a kezével kezdte és nem kímélt, rendesen odahúzott. Ohi brat módba kapcsolt, nagyon bátran újra és újra visszaszólt Medvének. Ezen én is felbátorodva próbáltam követni a példáját, de ekkor előkerült egy pálca. Egy aljas, fájdalmas eszköz. A kis brat hatalmasakat kapott a fenekére. Bíztattam, támogattam, de az én fenekemen is csattant a pálca. Fájdalmasan kiáltottam fel.

Miután a domok úgy ítélték meg, a büntetés még nem ért célt, eloldoztak minket és a kezünkbe adták a pálcát. Elborzadva jöttem rá, hogy ezúttal egymást kell elvernünk. Nem akartunk fájdalmat okozni egymásnak, de ha nem ütöttünk elég nagyot, akkor a saját domjainktól kaptunk. És olyan erősségűt, amit szerintük érdemlünk. És szerintük mindig nagyot érdemlünk. Szintén pálcával. Sűrű bocsánatkérések közepette kezdtük el fenekelni egymást, de a domok egyáltalán nem voltak megelégedve az erősséggel. Majdnem összerogytam, olyat kaptam a fenekemre Damontől. Kis idő volt, de megcsináltuk. Jó pár ütés kellett hozzá egymástól és "sajnos" a domjainktól is, de végül elégedettek lettek. Másnapra a fenekemen hatalmas véraláfutások jelentek meg, amik szép, lila foltokká szelídültek.

Másnap már mi is kaptunk a kezünkbe íjat és lőhettünk a domokra. Megtanítottuk mindenkinek az alapokat és jöhetett a párbaj. A domok sokkal gyorsabban töltöttek és figyelni kellett arra is, hogy felszedjük az elejtett vesszőket, különben nem maradt nálunk semmi. De minden egyes földön fekvő vesszőért nyúlásnál az a veszély fenyegetett, hogy ekkor kapunk találatot. Ha már velünk ilyen könnyen elbántak, kíváncsiak voltunk, milyen ellenfelei lehetnek a domjaink egymásnak?

Mi szubok leültünk az árnyékba és vártuk, hogy a domjaink becserkésszék egymást. Gyorsan töltöttek és egyetlen mozdulattal kerülték ki a repülő vesszőket. Teljesen kiegyenlített volt a párbaj. Amíg ők próbálták eltalálni egymást, Ohi kitalálta, hogy most van a legjobb pillanat arra, hogy ismét lelépjünk. Szép lassan, lopakodva távolodtunk tőlük, majd a ház túloldalán a nagy réten keresztül ismét az előző nap megismert facsoport felé vettük az irányt.

Fogalmunk se volt, látták-e a szökést és a nyomunkban vannak-e már, vagy egyelőre még egymással vannak elfoglalva, ezért inkább nem tétováztunk. A kis erdőn és a mögötte levő bokrokon is túl mentünk, egyenesen a területünk szélén álló másik erdőbe. Annak a szélén húztuk meg magunkat, az ágak között leültünk és csak vártunk. Előttünk már más gazdák földjei terültek el, még messzebb pedig hegyek bontakoztak ki. Egészen szép helyet választottunk a bújkálásra.

Fogalmunk se volt, mennyi idő lesz, mire rájönnek, hogy nem vagyunk meg. Suttogva beszélgettünk egy ideig, amikor egyszer csak meghallottuk. Damon ismét felküldte a drónt. Rengeteget körözött, nézte, hogy nyílt terepen vagyunk-e. Egy ponton megállt és mintha a fejünk felett a fáknál állt volna. Rettegve hallgattam, hogy vajon Damon le mer-e ereszkedni vele. Ugyanis a fák szélén voltunk, ha túl ügyes, akkor akár meg is láthat minket. De tovább állt, majd szépen elhallgatott. És ekkor kezdtünk csak el igazán félni.

A másik erdőt már nem hallottuk, de mintha a távolban ágak reccsentek volna. Távoli beszélgetést hallottunk, majd a fák közül kilépett Medve. Lélegzetvisszafojtva figyeltünk, ő megállt, a mi fáinkat kémlelte. Majd megindult. Tudtam, hogy meglátott, de most már nem akartam megvárni, amíg ideér. Mint nem túl kecses őzek, úgy csörtettünk ki a kis búvóhelyünkről, de ő sem tétovázott. Kezében a felajzott íjjal jött utánunk és egyből lőtt. Megvoltunk. A saját szubját elkapta, kedvesen a kezembe adta a vesszőket, félrehúzta Ohi nadrágját és nedves kézzel húzott a fenekére. Nem tudtam mást tenni, mint együttérezni vele.

Hamarosan befutott Damon is. Megállapította, hogy túl sok időnk volt elbújni, de legközelebb kevesebb lesz. Mondjuk tíz. Óvatlan visszakérdeztem, hogy "tíz mi?", erre már Medve folytatta: Kilenc. Nyolc... Kilőttünk. Lihegtünk, a mező végén már levegőért kapkodva, remegő lábakkal botladoztunk. Új taktika, már sok helyen voltunk, most nem megyünk messze. A tanya tele van használatlan ólakkal. Kinéztem az egyiket, amelyikben még sosem voltam és bevezettem Ohit. Itt pedig vártunk és vártunk. Időnként kilestünk a deszka rései között, de semmi. Mintha teljesen másfele mentek volna el. Az volt az ötletem, talán meg kellene próbálni visszalopakodni a házba, lóvá tenni őket.

De ekkor megjelent Medve egy pár méterrel arrébb. Tisztán láttam őt. És ha én látom őt... akkor ez fordítva is igaz. Át akartam menni a kis ól másik végébe, hogy meghúzzam magam a sarokban, de először a száraz levelek ropogtak a talpam alatt, majd belerúgtam egy deszkába, amitől Ohiból kitört a nevetés. De a domok mintha észre sem vették volna, arról beszéltek, hogy ismét elmennek a szigetre. Ez a mi esélyünk, amint átmennek, futunk a házba.

Azonban Damon irányt váltott. A mellettünk levő széna bálák felé sétált. Levegőt se vettem amikor elhaladt az ajtó előtt. Majd megindult vissza. És akkor már tudtam, hogy átvertek minket. Eszük ágában sem volt átmenni a szigetre. Az ajtóban egy narancssárga vesszőhegy jelent meg. Hogy még megalázóbb legyen a helyzet, Damon nem is meglőtt, csak röhögve, egy laza mozdulattal megdobott a vesszővel. De még nem volt minden veszve, egyből nyomultam kifele, és magyaráztam, hogy más nincs ám itt, dehogyis. De a kis testem mit sem ért, Damon úgy hajította be az ajtón a jobb sarok irányába a másik vesszőt, hogy oda sem nézett. A tompa puffanás pedig elárulta, hogy bőrt talált a vessző. Ennyi volt.

A domok szerint nem lettünk eléggé lefárasztva, ha szökni van energiánk, így a ház előtti fa alá vittek minket, ahol előkészített kötelek várták a használatba vételt. Damon úgy döntött, a legjobb módja a lefárasztásnak, egy "predicament" játék. (A "predicament bondage" kifejezésnek nincs pontos magyar megfelelője, mivel egy viszonylag speciális BDSM fogalomról van szó. A játéktípus leírására talán a „kínzó dilemma” kifejezés legfrappánsabb - amelyet ebben az esetben kötelek segítségével idéznek elő. A játék során olyan helyzetbe helyezik az alanyt, amelyben ugyan képes korlátozottan változtatni a pozícióján, azonban mindegyik opció kényelmetlen, fárasztó, fájdalmas, vagy megalázó. Ez egyszerre fizikai és mentális stresszhelyzetet is teremt, amely hosszú távon fenntarthatatlan, és mindenképp feladáshoz vezet – ezáltal remekül alkalmas lefárasztásra, megtörésre vagy büntetésre. Ezeket a játékokat több személlyel játszhatjuk, ilyenkor az alanyok egymást között kénytelenek elosztani a kényelmetlenséget. Ilyenkor a másiknak való fájdalom okozásának kényszerének terhe rárakódik a saját szenvedésére).

Ohival együtt kötöttek össze. A vádlinkat a combunkhoz, letérdeltünk, majd a kezeinket a hátunk mögé, amit aztán felhúztak. A kötelek egy közös ponton csatlakoztak egy karabineren át. Ha az egyikünk pihenni akart, a másiknak sokkal kényelmetlenebb lett. Ha mocorogtunk, akkor rángattuk a kötelet, és ezzel húztuk a másikat. Egy idő után így is, úgy is elkezdtük volna, de ezt a folyamatot még pálcával is gyorsították. Minden egyes szemtelenkedésért (meg csak úgy is), Damon a combomra húzott egyet. A kötél másik végén szenvedő kis társam rengeteg támogatást nyújtott, felbátorodtam. Incselkedve néztem Damonre és szemtelenül odavetettem, hogy ezeket meg se érzem. Kegyetlenül lecsapott, a combomon azonnal kis véraláfutások jelentek meg. A számmal is próbáltam elkapni a pálcát, ezúttal már nádpálcára váltott. Esélytelen volt. Újra és újra lecsapott, miközben arra is figyelnem kellett, hogy ne mozogjak túl sokat, mert Ohinak fájni fog.

Hogy a kezünket pihentessük, váltottak és most az egy-egy lábunk volt felkötve, amelyiken nem volt futomomo. Rákállásban próbáltunk egyesúlyozni a két kezünkön és az összekötött lábunkon. Ha egyikünk pihenni akart, a másiknak remegő izmokkal kellett tartani magát. Én egyszercsak kiszúrtam magam mellett a korbácsot. Felkaptam és Damon felé suhintottam vele. A szeme felcsillant, versenyt ajánlott. Üssem meg amilyen erősen csak tudom, de akkor ő is ugyanakkorát húz rám. A pálcával. Egy pár ütést még bírtam, de aztán hangosan kiáltva adtam fel. Közben folyamatosan felváltva pihentettük egymást Ohival. A végén már kétségbeesetten könyörögtünk, hogy elég volt, jó kislányok leszünk, tudunk viselkedni csak engedjenek le minket. Nem könnyen, de a kérésünk teljesült. Lihegve feküdtünk a fűben.

A Damonnel megkezdett párbalyt ezután állásban folytattuk. Választhattam pálcát, illetve azt is, hogy hova szeretnék kapni, és hova adni. Ezután megfogtunk egy lánc két végét - aki előbb elengedi, az veszít, ennyi volt a szabály. Mindent beleadtam, én nádpálcával jókorákat a fenekére húztam, ő díjlovas pálcával a belső combomra adott kicsinek tűnő, de annál szúrósabb ütéseket. Minden egyes fájdalom 2 másodperces késéssel jött, és csak fokozódott. Nem csak ott, ahol a pálca ért, hanem ahol a kis gumi vége átcsapott. A véraláfutások csak nőttek, Damon meg se érzett egy darab ütést sem, míg végül kénytelen kelletlen elengedtem a láncot. Damon nyert. Mint mindig.

Ez után még végignéztem egy birkózást Ohi és Damon között. Előbb csak egyszerűen lefogta a lányt, majd fogadtak, hogy úgy is képes lefogni, hogy nem használja a kezét. A jónak tűnő üzlet csúnya véget ért: Damon hasrafektette, lábait felhajtotta, és egyszerűen csípővel betámasztotta őket a fenekéhez. Így Ohi felállni nem tudott, kimászni sem, és ugyan szabadon voltak a kezei, nem tudott hátranyúlni. Sajnáltam is Ohit meg nem is, mert Damon végtelenül szexi volt, ahogy vigyorogva ült a hátán, miközben az mindent megtett, hogy szabaduljon. Beszálltam segíteni, de egy jól irányzott kar csavarással Damon mindkettőnket földre kényszerített. És még csak meg se erőltette magát.

A nap zárásaként olyan predicament-be tette a brateskedő Ohit, hogy esélytelen volt megmozdulnia. Félig guggolásban, a kezei a lábai között hátulról átvezetve és összekötve, a derekán kötél. A fejét sem tudta felemelni. Miután a fenekeléssel nem értek nála célt, kénytelenek voltak ilyen pozícióban UTP kábel korbáccsal elverni. Amit persze át is adtak nekem, csináljam én.

Na, még mit nem. Odahúztam vele egyet Medvének, aki lassan rám nézett és fenyegetően megindult felém. Legalább annyira meg voltam ijedve, mint amennyire beindultam. Kitépte a kezemből és ennek örömére ő fenekelte el vele a szubját. Miattam, mert én nem engedelmeskedtem. Damon a sebes fenekemre újra és újra ráhúzott közben a pálcával, a fejemet a másik pár felé fordítva, büntetésképp, én meg folyamatosan sajnálkoztam közben a Ohinak, aki nyugtatott, hogy én mindent megtettem. De hát ezekkel a domokkal nem lehet bírni.

Ugyan a korbácsolást jól bírta, a stressz pozíció végül kifárasztotta. Miután jelzett, a kötelek másodpercek alatt hullottak le róla - neki azonban még percek kellettek, mire újra fel tudott állni, addig négykézláb lihegett a földön.

A játék végeztével megitattak minket, és a kanapéhoz vittek. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, felszabadult hangulatban átbeszéltük a játékokat, és ezzel véget is ért a nap.

Már most rengeteg új játék ötletünk van. A fenekemen és a combomon pedig különböző helyeken a lila összes árnyalata jelen van, minden egyes folt a maga kis sztorijával.